Összeszoruló gyomorral, könnyes szemmel

Szokom, hogy nem lesz több kosárlabda az életemben. Újabb fájó apróság figyelmeztet erre.

Laurával csütörtökön végig néztük az U14-es lányok meccseit a bajnoki döntőben. Szeleburdi, vicces, csapkodós, ritkán meghökkentően ügyes dolgokat láttunk. Visszaidéztem amikor ők nyertek országos bajnokságot, szerinte jobb játékkal. Mondtam neki, hogy nekem is szép emlékeim vannak, de ezek már homályosak, lehet, hogy az akkori meccsek is ilyenek voltak. Ebben nem értettünk egyet, de ...

Azért írtam erről, hogy lássam, miképpen fogy el a női kosárlabda körülem. Pénteken hajnalban ugyanis néztem a Csata DSE hivatalos Face-oldalát, én is kezelem, tehát csekkolni mindig fontos, és szíven ütött egy emoji.

Biczó Pami válogatottságáról készített szép posztot Lorka, jöttek rá reakciók, szivecskék, és egy sírós is. Pamitól, Laurának címezve. Ahogy írom ezeket a sorokat potyog a könnyem. Pami tudja azt, amit én is, csak nem akarok elfogadni. Azt a bizonyosságot, amit Lorka talán engem kímélendő nem akart elmondani, csak beszélt róla. Ez a 17 éves kislány fájdalommal köszön el tőle...

Az eszem azt mondja, hogy ezt megmondták neki is, de fáj kimondania, hogy nem kell a felnőttek közé és ezért nem mondja nekem.

Igaz ez? Azt hiszem. Ez a versenysport, de ő 22 évét adta a Csatának, kedvesebb szavakat vártam volna, de ahogy írtam, ez a versenysport. Nem reklamálok.