Laura elmúlt 14 éve betöltötte az életemet. Ez nem egy patetikus kijelentés, hanem tény. 2004 nyara óta hozzáigazítom a szabadidőmet, érdeklődésemet, anyagi és erkölcsi erőfeszítéseimet. Annak az évnek a júniusában ment le először a Csata DSE-be és egy hét után mondták neki, maradjon.
Mindez azért jutott az eszembe, mert megint beleszaladtam a Facebookon olyan véleményekbe, hogy "a versenysport káros a testi és lelki egészségre, örülök, hogy gyerekem lemondott róla". Mindez egy 16 évesen világbajnoki ezüstérmes kajakozó példáján jött elő, aki leginkább lelki okok miatt olyan testi tüneteket kezdett el produkálni, amelyek megakadályozták, hogy kiteljesedjen a pályafutása. A sportolást lenéző, a tornaórákon sikertelen, gyerekeiket a rendszeres mozgástól inkább elterelő felnőttek kaptak az alkalmon. Lám, lám egészségtelen a versenysport, jobb bele sem kezdeni - írták ki a mindent tudók megfellebbezhetetlenségével.
Nem így van. A versenysport, különösen ha csapatban teszi valaki, fegyelemre, kitartásra, közösségi szellemre, felelősségérzésre, és nem utolsó sorban ép testre nevel. Ez utóbbit vitatják a sérülések okán. Mint mindenben vannak részigazságok, de inkább egy bokaficam vagy ujjtörés, mint 25 évesen diabétesz vagy keringési zavarok. Azok egy életre kihatnak, sőt megrövidítik vagy megnyomorítják a felnőttkor végét.
Örülök, hogy lányom 24 évesen újabb amerikai kosárlabda-szezonját kezdi el. Beszélgetünk vele arról, mit tud még jobban csinálni, elemezzük a meccseket és rácsodálkozom, hogy felnőtt fejjel is miképpen örül egy-egy sikeres megoldásának. A sport túl azon, hogy rendet tartott az életében, szakmához is segítette. Kitartása és tudása nélkül nem juthatott volna el a tengeren túlra. Nem lenne egyetemi diplomája és nem kapna bő fél év múlva mesteri certificate-ket sem. Nem veszett el az utálom az iskolát és jöhet a buli és telefonnyomogatás hétköznapjaiban. Vannak olyan cölöpök, igazodási pontok az életében, amelyek segítik majd a következő bő fél évszázadban.
Azért is írok erről, mert a Reggeli Startban az 50 éves, jogi doktor és olimpiai bronzérmes Mincza Ildikónak feltették a kérdést: nem bánta meg a kemény edzéseket, versenyzést, erőfeszítést? A vívónő válasza azért is figyelemere méltó, mert pályafutását nem tudta olimpiai aranyéremmel megkoronázni, pedig nagyon közel volt hozzá. Íme:
Köszönöm Ildikó, Laura nevében is egyetértünk!