Vége, ennyi volt

Hetek óta halogatom ezt megírni, de tegnap este pár szó egyértelműsítette, hogy muszáj. Ennyi volt 22 év. Laura abbahagyja.

Spanyolországból jöttek haza, éjfélkor, ilyenkor 33 perc au autóút haza. Holnap, azaz ma, szerdán "be kell menni a Csatába dolgozni".

Ennek apropóján, nem én hoztam fel, számba vettük az új edzőket, csapatokat. Majd:

• És neked egy kis mozgás?

• Nem.

• Olyan indulatosan mondtad.

• Mert folyton kérdezed, és nem.

Ehhez nem kell mit hozzátenni. Értenem kellene a szóból, de nagyon nehéz 22 év után. Aggódom a gyerek egészsége okán is, kellene neki a mozgás, a sportos rend, de nem én döntök. Két évtizeden keresztül irányítgattuk, eddig ment.

A télén éreztem a nagy törést, a bokasérülés utáni visszatérés, és a Hepp-kupa-döntőben történt párbeszéd és sírás után. Ennek zárása volt, hogy az ezüstérmes NB I/B-s csapatból legutoljára neki "ajánlották fel" a másodosztályt. A csapat legponterősebb játékosának. Ugyan már. Értem ezek után a feszültséggel terhelt indulatát, amelybe számomra a versenysporttal járó megaláztatottság is benne van.

Egész nyáron bíztam abban, hogy talán egy másik csapatban, a mozgás öröméért, de a fájdalom most nagyobb teher lehet számára. Ahogy az is, hogy talán ez az utolsó poszt Laura Amerikájáról, a kosárlabdájáról, az álmokról, és a valóságról. Lassan mindennek vége, mindennek...