Van egy eredeti Benkőm

Van egy fura festmény a falamon. A dolgozószobámban. Ritkán néztem rá, mert olyan kis egyszerű. Egy különleges embertől kaptam, aki ma elment. Íme, erről az alkotásról van szó. Elmesélem, hogyan készült és miért írok erről itt, a kosárlabdás blogomban.

2008 őszén fent voltam a hegyen Benkő Dánielnél. Éppen kezdte elhagyni extravagáns énjét, amibe akkor a nyíltszíni meztelenkedés, a meghökkentő mondatok, az átmulatott éjszakák utáni reggeli tv-interjúk is belefértek. Műveltsége mégis átszüremlett az olykor trágár szavak mögül és a Mokkában, mint főszerkesztő, erre vevő voltam. Ő is rám. Egy interjú után meghívott magához, ahol ehettem a maga sütötte kenyérből és a ki tudja milyen, kuszkuszszerű masszából. Megnézhettem szoborba öntött hímtagját, de mellette aranylemezeit, láthatóan naponta forgatott könyveit és műalkotásait is. Kérdezett, hogy mi foglalkoztat engem. 2008 volt és a Laura már 4 éve kosárlabdázott. Voltak sikerei, de akkor nehéz másfél éven volt túl. Társai már fizikai fejlődésnek indultak, ő még várt ezzel, így a pályán hátrébb sorolódott. Fájt látni a bizonytalanságot, de küzdött, ahogy én is vele. Mentünk az edzésre, otthon is gyakoroltunk a kis ikeás kosárra, vártuk a meccseket. Ezen az őszön pedig valami ismét megmoccant, ismét egyre többet játszott.

Debrecenben volt a csapat, ahol egy tornán komoly verést kaptak a Miskolctól. Úgy tűnt, az ellenfél fényévekre van a csatás lányoktól. Tursics Sanyi bácsi csak annyit mondott, innen kemény munka lesz megnyerni a serdülő bajnokságot. Mi? Bajnokságot? A szülők hitetlenkedve hallgatták. Az öreg mester erre csak annyit vetett oda, a Csata mindig bajnokságot akar nyerni. Nem nagyon hittük, hogy ez lehetséges

Ezt meséltem el azon az szép októberi napon Benkő Dánielnek, aki meghallgatott. Ha a lányom kosárlabdájáról van szó, még most is sokat beszélek. Várj itt, idd meg ezt a bort, nekem készítették - mondta. Eltűnt zegzugos kastélyféleségében és 10 perce múlva a képpel tért vissza. Csak akkor tedd ki, ha megnyertétek! 2009 májusa óta kint van a dolgozószobám falán.

Tudod Dániel nem hittem volna, hogy ma ránézek a képre. Azt meg pláne nem, hogy írok róla. Azt mondják, ahol most vagy, onnan már mindent látni. Akkor most kérlek nézz el a távoli Amerikába, egy Canton nevű városkába. Pont ma játszik ott Laura. Az a lány, akinek ezt a képet küldted biztatásul a nehéz időkben. Az első mai pontjait neked ajánlom!